Sűrű ősz köszöntött a rockerekre Budapesten, ugyanis az elmúlt hetekben-hónapokban csak úgy sorjáznak az izgalmas rock– és metálkoncertek a naptárban. Októberben tiszteletét tette az Arénában a Disturbed és a Megadeth, november elején volt nálunk a Paradise Lost, a Halestorm, a Parkway Drive, november 14-én pedig a Three Days Grace adott koncertet a fővárosban. A kanadai brigád már harmadik alkalommal látogatott hozzánk, első két magyarországi koncertjüket a Budapest Parkban adták, ezúttal viszont a Budapest Arénát vették be.
A csapatot nem szükséges bemutatnom a hazai rockközönségnek: a kétezres években a csapból is az ő fülbemászó rockslágereik folytak, első három lemezük platinastátuszt ért el többmilliós eladásaival, klipjeiket több száz millióan látták. Népszerűségük pedig, bár zenitjét már meghaladta, továbbra is töretlen világszerte. Mint az ismeretes, az együttes kisebb reformon esett át idén: az eredeti énekes, Adam Gontier ugyanis visszatért a Three Days Grace soraiba (2013-ban lépett ki, ekkor került helyére Matt Walst), így immáron két énekessel operál a kanadai kvintett.
Nyár végén pedig meg is jelent a megújult brigád friss lemeze, az Alienation.
A visszatérés remek döntésnek bizonyult, a korong ugyanis közel hibátlan lett, a zenekar virágkorát idézte fel, s talán legjobb anyaguknak bizonyult a 2006-os One-X óta. Az összeborulás és az új lemez pedig szinte kiáltott egy nagyszabású turnéért, és ezzel ők is tisztában voltak, így útra keltek, hogy (egy kimerítő USA-kör után) újra meghódítsák az öreg kontinenst is. Budapest pedig kivételes helyzetbe került, ugyanis az európai etap első állomásának választották.
Az európai állomásokra a Badflower nevű Los Angeles-i banda kísérte el a Three Days Grace-t. A Badflower leginkább a Fall Out Boy/Palaye Royale vonalán mozgó pop-rockot játszik, s bár (főleg az Egyesült Államokban) sikeres, népszerű csapatnak számítanak, engem előzetesen nem igazán győztek meg. (És ezt a top számaik meghallgatása alapján írom.) Josh Katz (ének, gitár), Joey Morrow (gitár), Alex Espiritu (basszusgitár) és Anthony Sonetti (dob) négyese nagyjából 50 percet kapott a melegítésre, és próbálkoztak is szegények, bár nem sok sikerrel.
Sajnos itthon (és valószínűleg az Államokon kívül) nem ismerik sokan a dalaikat, így extrán nehéz feladatuk volt előzenekarként.
A számukra kiszabott szűk órába tíz szám fért bele, melyet a csapat eddig megjelent három nagylemezéről válogatott össze. A műsor első fele gyakorlatilag visszhang nélkül eltelt. Ekkor a frontember próbálkozott crowdsurfinggel, izgett-mozgott a közönség soraiban, és az utolsó etapra (melyben talán legerősebb számaik szerepeltek, például Ghost, The Jester) lett is egy kis hangulat, de mire belejöttek, véget is ért a performanszuk. Volt néhány zavaró tényező a hangképet illetően is: Josh Katz énekes ugyanis számos alkalommal elfordította a fejét ének közben a mikrofontól, így több dallam felét nem lehetett hallani – erre azért érdemes lenne figyelnie a jövőben. Szimpatikusak voltak egyébként a srácok, de összességében felejthető koncertet adtak.
A főzenekar háromnegyed kilenc után öt perccel lépett a színpadra és egy valódi bombával, a Dominate-tel berúgta a bulit (a szám az Alienation album indító dala is egyben). Setlistjüket egyébiránt egy szóval tudnám jellemezni: slágerparádé.
Ezen az estén nem volt B-oldalas szerzemény vagy más kísérletezgetés, csak és kizárólag a kanadaiak legnagyobb slágerei.
A két vokalistás fellálást tükrözendő összeválogatták a Gontier- és a Walst-korszak legjobbjait, de így is bő túlsúlyban voltak a régi nóták (kilenc volt a régi érából, négy a Walst-lemezekről). Na és persze bemutattak néhány dalt az Alienationről is. A színpadképet nem gondolták túl, az új korong borítóján kívül két kisebb képernyő kapott helyett a zenekar mögött – ezeken néha igényesebb, máskor meglehetősen gagyi animációkat játszottak le az aktuális nótának megfelelően. Az Aréna kapacitása egyébként becsléseim szerint a felére volt csökkentve a koncertre – ez a redukált tér viszont, ha szellősen is, de megtelt a Three Days Grace bulijára.
A show a Dominate-tel vett lendületéből sokáig nem veszített, az első lassabb szerzemény a Kill Me Fast képében érkezett kilencedik dalként. Addig viszont pörögtek a slágerek: Animal I Have Become, So Called Life, Pain, Time of Dying – csupa teli torokból énekelhető, ragadós nóta.
Nagyjából a setlist kétharmadánál a srácok tartottak egy kis szünetet,
mialatt Adam Gontier egy akusztikus gitárral elénekelte az Alice in Chains klasszikusát, a Roostert – ezért bizony jár az extra piros pont. A pihenő és egy öngyújtós ballada (ez a Don’t Wanna Go Home volt az új lemezről, melyet Gontier unokatestvérével közösen adtak elő) után pedig megkaptuk még az I Am Machine, The Good Life, Painkiller, Never Too Late kombóját, amit mi más koronázott volna meg, mint a Riot. Mint látható tehát, néhány rövidebb, líraibb hangvételű etaptól eltekintve nem volt megállás, igazi rockbuli hangulat uralkodott az egész koncert alatt.
Matt Walst és Adam Gontier közt nemcsak az albumon, hanem élőben is működött a kémia: belakták a színpadot, fel-alá mozogtak, hergelték a közönséget, felváltva vitték az átvezető monológokat. Profin menedzselték a show-t, és persze remekül énekeltek. Brad Walst grimaszolva, jókedvűen bőgőzött, Neil Sanderson dobos hozta a kötelezőt, Barry Stock pedig fél méteres szakálla, sapkája és boszorkányvadász-kabátja mögé bújva, szürke eminenciásként gitározott. Nem is kellett villognia persze, ugyanis
a hangulatfelelős frontemberek lezseren és rutinosan kezelték a hallgatóságot.
Azt hiszem, ha kritikát kellene megfogalmaznom, akkor azt mondanám, hogy pont ez a kiszámítottság/kiszámíthatóság volt az, ami nem tetszett a koncertben. Az átkötő szövegek bár szimpatikusak, mégis elég klisések voltak, minden szám pontos mása volt a lemezeken megjelenteknek, tehát a műsor nélkülözte a spontaneitást. Ez a polírozottság számomra elvett egy keveset a koncert értékéből, szívesen láttam volna egy-egy komfortzónán kívüli show-elemet vagy akár improvizációt. A csapat nevének kántálására biztató animációt pedig kifejezetten szükségtelennek (és kicsit kínosnak) éreztem.
Természetesen ez nem jelenti azt, hogy ne lett volna jó koncert a Three Days Grace pénteki bulija. Az volt, se több, se kevesebb. Az új dalok kiállták az élő-tesztet (pláne a Mayday és a Kill Me Fast), a frontemberek jól működtek együtt, a közönség pedig érezhetően hálás volt minden dalért, és, amennyire láttam, végig remek hangulat uralkodott a küzdőtéren. Ráadás nem volt, másfél óra után a srácok letették a lantot, s bár kifelé menet hallottam néhány csalódott hangot az elmaradt bónuszdalok miatt, úgy gondolom, az Aréna publikuma mindent összevetve elégedetten távozhatott a csarnokból.
Three Days Grace, Special Guest: Badflower, Budapest Aréna, Budapest, 2025. november 14.
Borítókép és fotók: Réti Zsolt (Rockstation)
